2011. július 29., péntek

Home is where my heart is...Home is where my kitchen is...

Egy hónapja már hogy Pesten nyaralunk, Abi és én (John pedig ingázik két ország közt). Rég voltam távol ennyi időre a zöld szigettől, és magam sem gondoltam volna, hogy egyfajta honvágyat érzek majd Írország iránt. Ismerősök és barátok teszik fel gyakran a kérdést: megszoktam-e már ott a nagy idegenben, hogy bírom ki a szeszélyes időt, a messzeséget stb. Mert a többség számára (főleg akik még nem is jártak Dublinban) Írország egyet jelent az esővel, széllel és a most egyre gyakrabban hangoztatott államadóssággal és minden rosszal, ami a hírekből szivárog.
Számomra azonban első otthonommá érett az elmúlt pár év alatt.


És hogy mi hiányzik a legjobban?

Először is Klári kutyám.

Aztán ott van a konyhám, benne minden kedves edényemmel, ,szerszámokkal', fűszereimmel, meg az ott megszülető ötleteimmel, újításaimmal. Ha nehéz napom is volt, a konyhában mindig kellemesen zárul: vagy egy finom vacsora , vagy egy kellemes zene, beszélgetés és egy pohár bor feledteti a hétköznapok nehézségeit, bosszúságait.
A hétvégéink is ott kezdődnek el, kiadósabb reggelivel, nagy bögre illatozó kávéval, friss magazinokkal és még frissebb pékáruval.

Hiányoznak még az utcák, és a járdák. Az ember nem is gondolná milyen nehéz babakocsit tolni Budapest utcáin (legalábbis a környéken, ahol lakunk.) Nem beszélve a tömegközlekedésről. Kisbabával kizárt, hogy akár a külvárosba, akár messzebbre eljussunk (kocsi nélkül).
Dublinban ez egyszerűbb. Minden a babákért, könnyű a buszra felszállni, van hely, nem szakad bele az ember lánya. A városba érve pedig bababarát éttermek, kávézók, pubbok vannak, így Abigél is velünk tarthat hétvégi barangolásaink alkalmával.

Aztán ott vannak az emberek, akik alapvetően barátságosak, kedvesek, viszonylag segítőkészek. Tudom, hogy valakit kifejezetten idegesít a naponta akár 20 alkalommal is feltett : ,How are you?' kérdés, melyre legtöbbször választ sem szokás adni, mégis egy gesztus, hogy valamennyire azért érdekel a másik, vagy ha nem is érdekel, legalább a látszata megvan. Nem félek a boltban kérni, mert tudom, hogy nem harapják le a fejemet. Ki/becserélni valamit nem egy lélekörlő tortúra, mert szintén rutinból megoldható és elfogadott. A mosoly sem luxus, és bár jómagam nem vigyorgok a nap 24 órájában, észrevettem, hogy Dublinban nem esik nehezemre visszamosolyogni, akár a szomszéd nénire az utcán, akár a velem szemben haladó babakocsis anyukára. (A hentest most nem említem meg, mert John féltékeny lesz:-))

Összességében sokkal pozitívabbak a dublini emberek, és bár őket is sújtják a politika nem túl népszerű reformjai, mégis valahogy derűsebb a hangulat és legtöbbjük egy-egy korsó Guinness mellett legyint rá az amúgy is elkerülhetetlen jövőre.

Megtanultam értékelni a napot is. A nyár különösen esős, így egy-egy naposabb óra csodákat tesz, az ember hangulata szinte kicserélődik. A többség a parkba vagy tengerpartra siet és kiélvezi a jó idő minden percét. Mi csak kesergünk a melegebb, kánikulai napokon és várjuk, hogy mikor lesz egy kis változás. Az enyhébb idő beköszöntével, pedig újra kesergünk, hogy milyen hideg van, és ez nem az a nyár, mint amire számítottunk.


Jó itthon, és jó otthon is! A kétlaki élet, vagy a két otthon pedig nem vesz el, hanem sokkal inkább hozzátesz valamit életünkhöz. Más megvilágításból szemléljük a dolgokat itt is, ott is. Jobban élvezzük, értékeljük, ami egy ,bennszülött' számára adott. Alapvetően változik meg életszemléletünk. Szerintem pozitív irányba. Dublinból hazafelé repülve mindig nagyot dobban a szívem, mikor gépünk átszeli az országhatárt és megpillantom a Dunakanyart. Budapestről Dublinba tartva jóleső megnyugvás kerít hatalmába. Megérkeztünk. Mi hárman, a család.

10 megjegyzés:

Kata írta...

Tegnap anya beküldött a postára. Leparkoltam a postával szemben, kiszálltam, megvártam, hogy elmenjen egy kocsi, és átsétáltam az úton. 7 méter... Ezalatt elöntött egy furcsa meleg, ismerős érzés: itthon vagyok! Furcsa, de a beton a lábam alatt azt sugározta: ez a te utcád, a te városod, a te életed. Pedig még a nap se sütött. Ilyet soha nem érzek Dublinban. Jó neked, hogy ott is otthon vagy.

Hoffmann Erika írta...

Kata,adj még egy kis időt Dublinnak...meg kell,hogy érjen. Én is csak mostanában érzem ezt a két otthon feelinget:)

Anazar írta...

Igen, az angol ajkúakra oly jellemző figyelmességet, előzékenységet, túlzott udvariasságot (még ha sokszor csak látszat is) szokni kell. Más világ az övék, abból a szempontból, hogy nem a problémáikat állítják előtérbe. Az emberi kapcsolataikat úgy tudják alakítani, hogy nem omlik a panaszáradat sziklája a körülöttük lévőkre, és nem dugják az orrunkat mások dolgaiba. Pletykásak, de inkább csak szórakozás szinten, hogy teljen az idő. Ehhez az udvariassághoz hozzá lehet szokni, sőt, ez lesz az alap egy idő után. Aztán amikor hazalátogat az ember lánya csattan a valóság, a magyarok valósága, ami valljuk be, sokszor felnagyított, eltúlzott. Picsogni könnyebb, mint tenni, és hát miért ne fognánk meg a dolgok könnyebbik végét. A picsogás pedig ragadós! Én úgy védekezek ellene, hogy befogom a fülem. Mert ahogy mondtad, az is baj ha süt a nap, az is baj, ha esik. Some people are just not easily pleased.

Hoffmann Erika írta...

Pontosan, Anazar!:)

marcsi írta...

A barátnőm is Dublinban él,mikor haza látogat levan döbbenve, hogy milyenek itthon az emberek.
Mesélte,hogy ott mosolyognak a emberek a másikra, ha ismeri, ha nem. Segitőkészek, és udvariasak.

Tündérrózsa írta...

Megborzongtam ahogy olvastalak. Milyen jó lenne, ha az ember könnyeben viselné a sors nehézségeit...mindenhol a világon.

Hoffmann Erika írta...

Igen Marcsi, nem ritka, hogy köszönönnek egymásnak az emberek az utcán , akkor is ha nem ismerik egymást (ez főleg egy helyen lakókra meg idősebbekre igaz, de van ilyen.) A mosoly pedig nem kerül semmibe, mégis kellemesebbé teszi az ember napját egy visszamosolygó eladó vagy buszsofőr mint egy morcos életúnt.

Hoffmann Erika írta...

Igen, Tündérrózsa, sokszor nem is a hely a lényeg ,hanem a hozzáállásunk az élet dolgaihoz...

Csilla írta...

Mi valahogy genetikailag kódolva vagyunk, hogy legyünk rossz kedvűek, csak a rosszat halljuk meg... stb. stb.
Na, igen. Valóban igaz a magyarra, hogy sírva vigad. Sajnos.
Pedig mennyivel könnyebb ha mosolygunk, és megpróbáljuk az akadályokat mosolyogva fogadni. :)

Hoffmann Erika írta...

Igen, Csilla, szerintem is!:) Inkább egy mosoly...az nem kerül semmibe...