Egy hónapja már hogy Pesten nyaralunk, Abi és én (John pedig ingázik két ország közt). Rég voltam távol ennyi időre a zöld szigettől, és magam sem gondoltam volna, hogy egyfajta honvágyat érzek majd Írország iránt. Ismerősök és barátok teszik fel gyakran a kérdést: megszoktam-e már ott a nagy idegenben, hogy bírom ki a szeszélyes időt, a messzeséget stb. Mert a többség számára (főleg akik még nem is jártak Dublinban) Írország egyet jelent az esővel, széllel és a most egyre gyakrabban hangoztatott államadóssággal és minden rosszal, ami a hírekből szivárog.
Számomra azonban első otthonommá érett az elmúlt pár év alatt.
És hogy mi hiányzik a legjobban?
Először is Klári kutyám.
Aztán ott van a konyhám, benne minden kedves edényemmel, ,szerszámokkal', fűszereimmel, meg az ott megszülető ötleteimmel, újításaimmal. Ha nehéz napom is volt, a konyhában mindig kellemesen zárul: vagy egy finom vacsora , vagy egy kellemes zene, beszélgetés és egy pohár bor feledteti a hétköznapok nehézségeit, bosszúságait.
A hétvégéink is ott kezdődnek el, kiadósabb reggelivel, nagy bögre illatozó kávéval, friss magazinokkal és még frissebb pékáruval.
Hiányoznak még az utcák, és a járdák. Az ember nem is gondolná milyen nehéz babakocsit tolni Budapest utcáin (legalábbis a környéken, ahol lakunk.) Nem beszélve a tömegközlekedésről. Kisbabával kizárt, hogy akár a külvárosba, akár messzebbre eljussunk (kocsi nélkül).
Dublinban ez egyszerűbb. Minden a babákért, könnyű a buszra felszállni, van hely, nem szakad bele az ember lánya. A városba érve pedig bababarát éttermek, kávézók, pubbok vannak, így Abigél is velünk tarthat hétvégi barangolásaink alkalmával.
Aztán ott vannak az emberek, akik alapvetően barátságosak, kedvesek, viszonylag segítőkészek. Tudom, hogy valakit kifejezetten idegesít a naponta akár 20 alkalommal is feltett : ,How are you?' kérdés, melyre legtöbbször választ sem szokás adni, mégis egy gesztus, hogy valamennyire azért érdekel a másik, vagy ha nem is érdekel, legalább a látszata megvan. Nem félek a boltban kérni, mert tudom, hogy nem harapják le a fejemet. Ki/becserélni valamit nem egy lélekörlő tortúra, mert szintén rutinból megoldható és elfogadott. A mosoly sem luxus, és bár jómagam nem vigyorgok a nap 24 órájában, észrevettem, hogy Dublinban nem esik nehezemre visszamosolyogni, akár a szomszéd nénire az utcán, akár a velem szemben haladó babakocsis anyukára. (A hentest most nem említem meg, mert John féltékeny lesz:-))
Összességében sokkal pozitívabbak a dublini emberek, és bár őket is sújtják a politika nem túl népszerű reformjai, mégis valahogy derűsebb a hangulat és legtöbbjük egy-egy korsó Guinness mellett legyint rá az amúgy is elkerülhetetlen jövőre.
Megtanultam értékelni a napot is. A nyár különösen esős, így egy-egy naposabb óra csodákat tesz, az ember hangulata szinte kicserélődik. A többség a parkba vagy tengerpartra siet és kiélvezi a jó idő minden percét. Mi csak kesergünk a melegebb, kánikulai napokon és várjuk, hogy mikor lesz egy kis változás. Az enyhébb idő beköszöntével, pedig újra kesergünk, hogy milyen hideg van, és ez nem az a nyár, mint amire számítottunk.
Jó itthon, és jó otthon is! A kétlaki élet, vagy a két otthon pedig nem vesz el, hanem sokkal inkább hozzátesz valamit életünkhöz. Más megvilágításból szemléljük a dolgokat itt is, ott is. Jobban élvezzük, értékeljük, ami egy ,bennszülött' számára adott. Alapvetően változik meg életszemléletünk. Szerintem pozitív irányba. Dublinból hazafelé repülve mindig nagyot dobban a szívem, mikor gépünk átszeli az országhatárt és megpillantom a Dunakanyart. Budapestről Dublinba tartva jóleső megnyugvás kerít hatalmába. Megérkeztünk. Mi hárman, a család.
2011. július 29., péntek
2011. július 22., péntek
Külvárosi lány
Újpesten születtem, ide jártam bölcsödébe, óvodába, itt kezdtem el az általános iskolát, érettségiztem le és még a diplomámért is itt szenvedtem meg. Szüleimmel egészen 8 éves koromig laktam itt, nagyszüleim, dédnagyszüleim és közelebbi családom is újpesti. Ismerem a városrészt mint a tenyeremet és ha újra Magyarországon élnék, akkor nyugodt szívvel választanám a IV. kerületet.
A 24 Újpesten töltött év alatt legszívesebben talán a gimis évekre emlékszem vissza, ott éreztem magam igazán felszabadultnak és vettem könnyedebben az élet által elém sodort akadályokat. A gimi mellett lévő Ady-ban (Ady Endre Művelődési Központ) tobzódtunk suli előtt, suli után, suli helyett (!?), iskolai bulik alatt, randikon. Az Ady már-már kamaszéveink ikonjává érett.
A korábban (jó 20 éve) szebb napokat is látott művház ma már csak fakó képmása önmagának. Az árkádok alatt lévő boltok (könyvesbolt, nyelviskola, delikát, varroda, dollárbolt!) helyén üres helyiségek árválkodnak. Mellettük a lépcsők is lepusztulva, a padok grafittitől tarkák. Hol van már a régi Ady?
Azért a ,tér' túloldalán lévő Pépi Söröző még tartja magát, szerda este a lányokkal itt nosztalgiáztunk és elevenítettük fel a gimis napokat. Akkor még a Pépi is luxusnak számított és legfeljebb egy-egy kávéra ültünk be, fel sem tünt, hogy a Pépiben még enni is lehet. Sörkorcsolyák és viszonylag limitált (és kissé fantáziátlan) étlap jellemzi, amin talán csak saláták, tésztafélék és pulykahúsos főételek találhatók. A sörünket szűrcsölve a konyhából finom sültek illata szállt felénk és bár nem rendeltünk semmi ennivalót de legközelebb szívesen kipróbálnám (állítólag jó előre kell szólni, mert minden frissen készül, és csak igény szerint megy be a szakács).
Viszonylag kevés színvonalasabb étterem van Újpesten. Akár a belvárosban, sőt Európa bármely nagyobb városában is megállná a helyét a Külvárosi Kávéház. Régóta egyik kedvenc helyünk, a békebeli hangulatot idéző és változatos, magyaros és nemzetközi ételeiről elhíresült kávéház. (Korábban itt kis csemegebolt állt, anyukámmal nem egyszer pacsniért álltunk sorba).
Eddig talán itt részesültünk a legszívélyesebb kiszolgálásban, az étlapon angolul és németül is le vannak fordítva az ételek, és a pincér is beszélt pár szót angolul. A legnagyobb kánikula alatt mentünk, így rajtunk kívül szinte alig voltak. Az is biztos, hogy a Külvárosi igazán ősszel vagy télen a leghangulatosabb, amikor a hidegről betérve a kandalló mellett melegedve kortyolhatjuk a finom kávét, vagy forró csokit.
Választásom ez alkalommal bazsalikomos pulykára esett, friss kevert salátával.
Egyszerű volt, friss, nem volt túlbonyolítva. Tanúsíthatom, hogy a többiek is meg voltak elégedve az általuk kiszemelt fogással. Ide bármikor szívesen visszajövök majd.
Mi mást is mondhatnék...
A Cribs dala jut csak eszembe....
A 24 Újpesten töltött év alatt legszívesebben talán a gimis évekre emlékszem vissza, ott éreztem magam igazán felszabadultnak és vettem könnyedebben az élet által elém sodort akadályokat. A gimi mellett lévő Ady-ban (Ady Endre Művelődési Központ) tobzódtunk suli előtt, suli után, suli helyett (!?), iskolai bulik alatt, randikon. Az Ady már-már kamaszéveink ikonjává érett.
A korábban (jó 20 éve) szebb napokat is látott művház ma már csak fakó képmása önmagának. Az árkádok alatt lévő boltok (könyvesbolt, nyelviskola, delikát, varroda, dollárbolt!) helyén üres helyiségek árválkodnak. Mellettük a lépcsők is lepusztulva, a padok grafittitől tarkák. Hol van már a régi Ady?
Azért a ,tér' túloldalán lévő Pépi Söröző még tartja magát, szerda este a lányokkal itt nosztalgiáztunk és elevenítettük fel a gimis napokat. Akkor még a Pépi is luxusnak számított és legfeljebb egy-egy kávéra ültünk be, fel sem tünt, hogy a Pépiben még enni is lehet. Sörkorcsolyák és viszonylag limitált (és kissé fantáziátlan) étlap jellemzi, amin talán csak saláták, tésztafélék és pulykahúsos főételek találhatók. A sörünket szűrcsölve a konyhából finom sültek illata szállt felénk és bár nem rendeltünk semmi ennivalót de legközelebb szívesen kipróbálnám (állítólag jó előre kell szólni, mert minden frissen készül, és csak igény szerint megy be a szakács).
Viszonylag kevés színvonalasabb étterem van Újpesten. Akár a belvárosban, sőt Európa bármely nagyobb városában is megállná a helyét a Külvárosi Kávéház. Régóta egyik kedvenc helyünk, a békebeli hangulatot idéző és változatos, magyaros és nemzetközi ételeiről elhíresült kávéház. (Korábban itt kis csemegebolt állt, anyukámmal nem egyszer pacsniért álltunk sorba).
Eddig talán itt részesültünk a legszívélyesebb kiszolgálásban, az étlapon angolul és németül is le vannak fordítva az ételek, és a pincér is beszélt pár szót angolul. A legnagyobb kánikula alatt mentünk, így rajtunk kívül szinte alig voltak. Az is biztos, hogy a Külvárosi igazán ősszel vagy télen a leghangulatosabb, amikor a hidegről betérve a kandalló mellett melegedve kortyolhatjuk a finom kávét, vagy forró csokit.
Választásom ez alkalommal bazsalikomos pulykára esett, friss kevert salátával.
Egyszerű volt, friss, nem volt túlbonyolítva. Tanúsíthatom, hogy a többiek is meg voltak elégedve az általuk kiszemelt fogással. Ide bármikor szívesen visszajövök majd.
Mi mást is mondhatnék...
A Cribs dala jut csak eszembe....
2011. július 16., szombat
Repeta
A múltkori Vapianós látogatásunk alkalmával nem győztem dícsérni az ott elfogyasztott friss, minőségi és pár perc alatt elkészített pizzákat. Ma Szandra barátnőmmel ismét oda mentem ebédre, ő még nem volt ott és a bejegyzésemet olvasva kedvet kapott hozzá, engem pedig nem kellett sokáig győzködni. Bár szívesen kipróbáltam volna a híres neves Ring hamburgert, de hosszú még a nyár és a burger megvár. A meleg és az utóbbi napokban felszedett extra kilók okán én most egy salátát ettem, a napi saláta specialitást, Insalata Marittima: makréla filé mini paradicsommal, lilahagymával, krumplival, olajbogyóval, fehér balzsamecetes öntettel, rukolaágyon, reszelt parmezánnal.
Jó nagy adag volt, friss, igazán laktató.
Szandra pizzát kért: Bruschetta- bruschetta mix, fokhagyma, rukkola, reszelt parmezán.
Azt is megengedte, hogy csináljak róla egy fotót :-)
A Vapianóban ez alkalommal sem csalódtam, heti rendszerességgel tudnék itt étkezni.
Köszi Szandra a randit! :-)
Jó nagy adag volt, friss, igazán laktató.
Szandra pizzát kért: Bruschetta- bruschetta mix, fokhagyma, rukkola, reszelt parmezán.
Azt is megengedte, hogy csináljak róla egy fotót :-)
A Vapianóban ez alkalommal sem csalódtam, heti rendszerességgel tudnék itt étkezni.
Köszi Szandra a randit! :-)
2011. július 13., szerda
Hőgutára Clafoutist
Két hete még gondolni sem mertem volna, hogy ekkora hőség lesz itthon. Nem is akarok panaszkodni, legalább jól átmelegszünk a hidegebb dublini napokra.
Se főzni, se sütni nem volt alkalmam, mert vagy éttermeket teszteltünk le, vagy anyuka, nagymama főztjét ettük. A nagy meleg ellenére is böngésztem a receptek között, főleg a gasztrosok oldalait olvasgattam, és már-már elvonási tüneteim voltak, hogy ennyi ideig nem főztem. Ma végre beszabadultam a konyhába is, és egy kisebb vendégség kapcsán megcsináltam a korábbi sült paradicsomlevest, kéksajtos brióssal. Desszertnek, pedig a francia clafoutisra esett választásom. A sok friss málnát, meggyet, és fekete áfonyát ebben az egyszerű desszertben tudtam elképzelni.
A tészta nagyon hasonlít egy szimpla palacsintához: 2 egész tojást és 2 tojásnak csak a sárgáját kevertem össze 100 gramm cukorral (ez alkalommal bio nádcukor), 50 gramm őrölt mandulával, 2 evőkanál liszttel és 250 ml főzőtejszínnel. Kivajazott piteformába (kb. 20 cm átmérőjű) öntöttem és 400 gramm málnát-meggyet-fekete áfonyát szórtam bele. Előmelegített sütőben sült 190 fokon 35-40 percig. Kihűlve, langyosan a finom! Olyan gyorsan elkészül, hogy a sütő mellett álldogálva még hőgutát sem kapunk. Jó étvágyat hozzá!:-)
Clafoutisról röviden: a clafoutis egy eredetileg sűrű pitetésztából álló, cseresznyés francia desszert, melynek születési helye Franciaország Limousin régiójához köthető (XIX. század). A klasszikus, cseresznyés recepttől eltérve bármilyen gyümölcs felhasználható/variálható, és akkor már flaugnarderól beszélünk. A szó jelentése a ,clafir' igéből ered, azaz megtölteni, majd cseresznyével bevonni.
2011. július 11., hétfő
Kávéházi mustra: Gerbeaud legend
A Vapianós pizzázás után még maradt egy kis hely valami édesnek. A Vörösmarty tér felé vettük az irányt, ahol minket is csábítóan hívogatott a Gerbeaud. Ugyan pár éve már tettünk egy próbálkozást itt, azonban fél órás várakozás után sem szolgáltak ki minket az akkor amúgy elég üresen pangó teraszon, most adtunk még egy esélyt Kugler Henrik kávéházának.
Hosszú kávét kértünk, darabját 790 Ft-os áron. Nagyon gusztusos, piros csészékben, pici kekszek társaságában érkeztek a 100%-os Arabica pörkölésű Julius Meinl bécsi feketék. Erős, fűszeres zamat, vastag, krémes felszín, kíváló minőség, minden ami egy finom kávét jellemez.
Az asztalon tányérdesszertes és fagylaltos étlapot találtunk, így meg sem fordult a fejemben, hogy akár a benti cukrászpultból válogassunk. Ezt sajnálom, mert szívesen ettem volna egy zserbót. Választásunk egy narancsos karamell szeletre esett (narancsfagylalttal, csokoládé- és narancsszósszal, dióropogóssal, 1750 Ft-ért.) Ketten osztoztunk az amúgy nagyon finom desszerten. A fagyinak a színe ellenére természetesebb íze volt, a tetejébe biggyesztett, leheletfinom csokis ostyáért élet-halál harcot vívtunk. Kettőnknek azonban elég volt egy desszert is, a nagy meleg és telítő kávé mellett.
A kiszolgálással most nem volt probléma, olyan módon, hogy legalább ez alkalommal ki is szolgáltak. A mosdóba menet a szép belső termeket is megvizslattam. Meleg, nyári napokon a külső teraszon hűsölnek az emberek, így bent egy árva lelket sem találni. A 2 kávé és desszert 3830 Ft-ot kóstált a 15%-os szervízdíjjal együtt. Számomra még mindig nehezen dolgozható ez fel, rááadásul azt vettem észre, hogy azzal, hogy a szervídíjat megfizetjük még korántsem teszünk eleget a pincérek elvárásainak, ők simán extra borravalóért ácsingóznak. Tőlünk azonban erre ne számítson senki :-)
A Gerbeaudba szívesen visszamennék, azóta sem ittam olyan finom kávét, és lelki szemeim előtt minduntalan az original recept alapján elkészített zserbó lebeg. Az étlapon szereplő reggelik is letesztelendőek (van ilyen szó?). Majd legközelebb...
Egy kis Gerbeaud történelem: ,,Kugler 1858-ban alapította meg cukrászatát a mai József nádor-téren, majd az 1870-ben átkerült a Vörösmarty térre. Kugler habos, csokoládés kávéja, különleges likőrjei, valamint cukor-bonbonjai vonzották a közönséget. A Kugler-torták és mignonok nagyon keresettek voltak, ezeket nála csomagolták először papírtálcára.
Kugler Henrik 1882-ben Párizsban ismerte meg Gerbeaud Emilt, s mivel utóda, akinek átadhatta volna addigra elhíresült cukrászdája vezetését, nem volt, két év múlva Budapestre hívta őt, mint leendő üzlettársát. 1884-től Gerbeaud Emil már az új tulajdonos. Mint chocolatier, azaz csokoládé-készítő mester, ő honosította meg Magyarországon a macskanyelvet és konyakosmeggyet.
A Gerbeaud Ház ma már nem csak cukrászda, a vendéglátás szinte valamennyi műfaját kínálja. Megkapó, századeleji hangulatot a Cukrászdában, saját hentes által készített ételeket a Gerbeaud Sörházban, ínycsiklandó gourmet ízeket az Onyx étteremben és Budapest legsokoldalúbb rendezvényhelyszíneit a ház termeiben."
2011. július 7., csütörtök
Breakfast in New York, reggeliznek a parasztok
(Fotó: Andreas Pöschek)
Szüleinktől ajándékkupont kaptunk méghozzá egyenesen a New York-palotába! Nagy divat lett a bónvásárlás, nincs is ebben semmi rossz, tökéletes opció a tanácstalan ajándékozó számára, és mégsem olyan személytelen mint zöldhasút csúsztatni a zsebbe. Fél 11-re foglaltunk asztalt, úgyhogy már simán belecsúsztunk a brunch kategóriába is. Én egy picit ,izgultam', hogy ilyen nagy történelmi múlttal rendelkező, impozáns épületben fogjuk elkölteni reggelinket. A jeles eseményre tekintettel Johnra inget adtam és én is felöltöztem valahogy.
(Fotó: Andreas Pöschek)
A New York-palotát az 1800-as évek végén egy amerikai biztosítótársaság (New York Life Insurance Company) megbízásásra építette Hauszmann Alajos, eklektikus stílusban, földszintjén kávéházzal, mely aztán irodalmi és művészi asztaltársaságok központi találkozóhelye lett. Az épület a rendszerváltásig állami tulajdonban volt, utána azonban nem tudták értékesíteni, majd 2001-ben az olasz Boscolo család vette szárnyai alá és újította fel. 2006 óta újra a Nagykörút ékessége és 5 csillagos szállodaként funkcionál.
A kávéházba lépve, kissé bizonytalanul, de annál éhesebben vonultunk a nekünk fenntartott asztal felé, ahol aztán bőséges menü (brunch) kínálatból szemezgethettünk. Mivel utalványunk, a XX. századi reggelire szólt, így kérdés nem volt mit válasszunk. A XX. századi reggeli gyakorlatilag egy nagyon szimpi egyveleget képez (legalábbis az étlapon): rozmaringos hideg libamáj aszalt baracklekvárral; pirított vajas kalács kecskesajttal, fonnyasztott gyümölccsel; hideg marhasült padlizsánon tálalva; párolt szardínia édes paradicsommal; házilag füstölt pisztráng. A fejenként 4900 Ft-ot kóstáló menüsor kávét, vagy italt már nem foglalt magában, így külön kértünk egy-egy amerikai kávét. Gusztusos kis kancsóban, miniatűr sütik (2db) társaságában, forralt tejjel érkeztek a koffeines italok.
Nem sokkal később garconunk egy kosárka házi sütésű kenyeret is az asztalra varázsolt, leheletnyi, szinte már-már levegő állagúra köpült vajjal (vajhabbal).
Az étteremben rajtunk kívül talán egy vagy 2 asztalnál susmorogtak olasz túristák, meetingelő üzletemberek, ez a kihaltság minket is jobban feszélyezett. Gyomrunk azonban alig kordult egyet-kettőt a New York Palace kínos csöndjébe, amikor a reggeli hipp-hopp az asztalunkon termett.
Nagy csalódottságomra, azonban kecskesajtos kalácsnak nyoma sem volt...A pirítosra olvasztott sajt először inkább pizza mozzarellára emlékeztetett. John kérdőre is vonta garconunkat, hogy vajon mi került a tanyérra kecskesajt helyett. Persze annak fogalma sem volt róla, vagy legalábbis úgy tett... Hevesen sietett le aztán a séfhez , akitől azt az üzenetet kaptuk, hogy ugyan most kecskesajtjuk nincs, de ez a briós amúgy is trappistával a tuti...Hirtelen megnyílt alattam a föld, és nagyon zuhant szememben a New York Palace is. Magamat egyáltalán nem tartom sem gasztrosznobnak, aki ismer tudja, hogy én aztán mindent szívesen megeszek, csupán az zavart, hogy az étlapon feltüntetett, általam igen kedvelt elem hiányzott, és mindezt meg sem említették utólag. Gondolták az ír parasztjának úgyis mindegy, tudja is mi fán terem a kecskesajt...
A kihűlt kávét kortyolgatva, gyors létszámellenőrzést tartva meg kellett állapítanom, hogy még a párolt szardínia is lemaradt tányérunkról. Pincérünk a kérdésre karjait széttárva annyit felelt csupán, hogy a hal biztos ott volt a tányéron, csak nekünk kerülte el figyelmünket... Ha ő mondja...
Csalódottságunkból már csak a kávékért felszámolt 2400 Ft-t zökkentett vissza a valóságba (szervízdíj inklúdid). A távozáskor kezünkbe nyomott bónusz kávé+süti (melyet a kupon ára amúgy is magában foglalt) sem csalt mosolyt az arcunkra. Valahogy az az érzésem volt, hogy nem tartottak minket sem teljesértékű fizető vendégnek, sem szofisztikált, önmagára valamit is adó európai túristának per se. Ezek után vissza többet nem szívesen megyünk. A körúton ballagva azon gondolkoztam vajon mennyi minden finomságot varázsolhatnék az asztalra ennyi pénzből, amibe a mai reggelink került...
A napot egy John által említett (ide illő) idézettel zárom:
,,Besides that, Mrs. Lincoln, how was the play?˝ :-)
Szüleinktől ajándékkupont kaptunk méghozzá egyenesen a New York-palotába! Nagy divat lett a bónvásárlás, nincs is ebben semmi rossz, tökéletes opció a tanácstalan ajándékozó számára, és mégsem olyan személytelen mint zöldhasút csúsztatni a zsebbe. Fél 11-re foglaltunk asztalt, úgyhogy már simán belecsúsztunk a brunch kategóriába is. Én egy picit ,izgultam', hogy ilyen nagy történelmi múlttal rendelkező, impozáns épületben fogjuk elkölteni reggelinket. A jeles eseményre tekintettel Johnra inget adtam és én is felöltöztem valahogy.
(Fotó: Andreas Pöschek)
A New York-palotát az 1800-as évek végén egy amerikai biztosítótársaság (New York Life Insurance Company) megbízásásra építette Hauszmann Alajos, eklektikus stílusban, földszintjén kávéházzal, mely aztán irodalmi és művészi asztaltársaságok központi találkozóhelye lett. Az épület a rendszerváltásig állami tulajdonban volt, utána azonban nem tudták értékesíteni, majd 2001-ben az olasz Boscolo család vette szárnyai alá és újította fel. 2006 óta újra a Nagykörút ékessége és 5 csillagos szállodaként funkcionál.
A kávéházba lépve, kissé bizonytalanul, de annál éhesebben vonultunk a nekünk fenntartott asztal felé, ahol aztán bőséges menü (brunch) kínálatból szemezgethettünk. Mivel utalványunk, a XX. századi reggelire szólt, így kérdés nem volt mit válasszunk. A XX. századi reggeli gyakorlatilag egy nagyon szimpi egyveleget képez (legalábbis az étlapon): rozmaringos hideg libamáj aszalt baracklekvárral; pirított vajas kalács kecskesajttal, fonnyasztott gyümölccsel; hideg marhasült padlizsánon tálalva; párolt szardínia édes paradicsommal; házilag füstölt pisztráng. A fejenként 4900 Ft-ot kóstáló menüsor kávét, vagy italt már nem foglalt magában, így külön kértünk egy-egy amerikai kávét. Gusztusos kis kancsóban, miniatűr sütik (2db) társaságában, forralt tejjel érkeztek a koffeines italok.
Nem sokkal később garconunk egy kosárka házi sütésű kenyeret is az asztalra varázsolt, leheletnyi, szinte már-már levegő állagúra köpült vajjal (vajhabbal).
Az étteremben rajtunk kívül talán egy vagy 2 asztalnál susmorogtak olasz túristák, meetingelő üzletemberek, ez a kihaltság minket is jobban feszélyezett. Gyomrunk azonban alig kordult egyet-kettőt a New York Palace kínos csöndjébe, amikor a reggeli hipp-hopp az asztalunkon termett.
Nagy csalódottságomra, azonban kecskesajtos kalácsnak nyoma sem volt...A pirítosra olvasztott sajt először inkább pizza mozzarellára emlékeztetett. John kérdőre is vonta garconunkat, hogy vajon mi került a tanyérra kecskesajt helyett. Persze annak fogalma sem volt róla, vagy legalábbis úgy tett... Hevesen sietett le aztán a séfhez , akitől azt az üzenetet kaptuk, hogy ugyan most kecskesajtjuk nincs, de ez a briós amúgy is trappistával a tuti...Hirtelen megnyílt alattam a föld, és nagyon zuhant szememben a New York Palace is. Magamat egyáltalán nem tartom sem gasztrosznobnak, aki ismer tudja, hogy én aztán mindent szívesen megeszek, csupán az zavart, hogy az étlapon feltüntetett, általam igen kedvelt elem hiányzott, és mindezt meg sem említették utólag. Gondolták az ír parasztjának úgyis mindegy, tudja is mi fán terem a kecskesajt...
A kihűlt kávét kortyolgatva, gyors létszámellenőrzést tartva meg kellett állapítanom, hogy még a párolt szardínia is lemaradt tányérunkról. Pincérünk a kérdésre karjait széttárva annyit felelt csupán, hogy a hal biztos ott volt a tányéron, csak nekünk kerülte el figyelmünket... Ha ő mondja...
Csalódottságunkból már csak a kávékért felszámolt 2400 Ft-t zökkentett vissza a valóságba (szervízdíj inklúdid). A távozáskor kezünkbe nyomott bónusz kávé+süti (melyet a kupon ára amúgy is magában foglalt) sem csalt mosolyt az arcunkra. Valahogy az az érzésem volt, hogy nem tartottak minket sem teljesértékű fizető vendégnek, sem szofisztikált, önmagára valamit is adó európai túristának per se. Ezek után vissza többet nem szívesen megyünk. A körúton ballagva azon gondolkoztam vajon mennyi minden finomságot varázsolhatnék az asztalra ennyi pénzből, amibe a mai reggelink került...
A napot egy John által említett (ide illő) idézettel zárom:
,,Besides that, Mrs. Lincoln, how was the play?˝ :-)
2011. július 6., szerda
Pizza Nostra
Barátnőm, Orsi esküvőjére készülve last minute cipővadászatra indultunk. A nagy hőség és éhség a Deák Ferenc téren érte el tetőfokát, ahol a már ismert és kedvelt Vapianót választottuk ebédünk színhelyéül. Gyors, friss, finom, hangulatos, ezekkel a jelzőkkel lehetne illetni a német eredetű ,Csak lassan!' étteremhálózatot. Gyorsétterem feelingje csak annyiban van a helynek, hogy pikk-pakk elkészítik a vendég által választott ételt. A bejáratnál rögtön kis kártyát nyomnak a kezünkbe, melyre a későbbi fogyasztásainkat rögzíti egy leolvasó rendszer, így dolgunk végeztével a kasszánál fizethetjük a pontos összeget. Borravaló sem kötelező, szervízdíjat sem számítanak fel. A hosszú pulthoz lépve besorolhatunk az előételes (Zuppa e Antipasti), tésztás (Pasta), salátás (Insalate) és pizzás (pizza) szekciókhoz, ahol a számunkra favorizált ételt készítik el frissen az orrunk előtt. (Külön pultban kérhetünk olasz édességeket, italokat.) A mai nap választása a pizzákra esett, konkrétan egy Diavolo (csípős olaszkolbász, paprika, hagyma, paradicsom, mozzarella) és egy Gamberi e Rucola (garnélarák, rukkola, oliva, paradicsom) lett a kiszemelt.
A személyzet morcos és arrogáns volta (mindig kifogjuk a legutálatosabb műszakot) ellenére a pizzák még így is nagyon finomak voltak, szép vékony tésztával, akár egy olasz trattoriában is megállták volna helyüket. Az árak általában feltéttől függően változnak, így egy sima Margherita vagy Salame 1290 Ft, a drágább alapanyagú Gamberi vagy Vitello Tonnato (sült borjúszeletes, tonhalkrémes) 2290 Ft-ot kóstál. A tészták szintén ezen ársávok között mozognak.
A borosok olasz vagy magyar fehér vagy vörös közül válogathatnak, a ház borának nevezett vörös azonban egy kevésbé szimpatikus kaliforniait takar. A csapból Krombacher folyik 820 Ft-os áron.
Letisztult minimál dizájn; az asztalokon cserepes friss bazsalikom, rozmaring; olívaolaj, balzsamecet; a táblákon pedig szellemes kajás idézetek tarkítják a Vapianót.
,,Chi va piano, va sano e va lontano.''
Csak lassan, de biztosan visszatérünk...
2011. július 5., kedd
Nem turistának való vidék
Magyarországi látogatásaink alkalmával sort szoktunk keríteni egy-két görbe estére is. Pár éve lett nagy kedvencünk a Kiadó Kocsma, ahová kötelező betérnünk legalább egy ital erejéig. A turista útvonalakat követő idegen elől szépen rejtőzködik a Kiadó is, pedig nem kéne messzire menni, csupán a Liszt Ferenc térrel szemközti Jókai térre. Johnt már messziről megismeri a személyzet, nem sok errefelé az idegen ajkú, Hungária pezsgőért sorban álló rőtszakállú. Az italokon kívül persze érdemes egy pillantást vetni a menüre is, mely folyamatosan frissül, megújul. Pár száz forintért tartalmas ebédet kapunk itt (bögre leves 300, tál leves 450, második 550 Ft), a vacsorázóknak szintén nem kell mélyre nyúlniuk zsebükben. Hazai és nemzetközi ízek keverednek (bazsalikomos paradicsomleves gulyás; kenyérre kenhető krémek: kacsamájkrém, padlizsánkrém, juhtúró; sőt még sajttorta is kapható!). Nem csak a baráti árak, hanem a laza, fiatalos hangulat, folytonos nyüzsgés is felpezsdíti a hétköznapoktól megfáradt idegent. A törzsközönség zömét kortalan fiatalok és idősebbek, cool egyetemisták, és két keréken száguldozó fiúk-lányok alkotják.
(Fotó: Kiadó)
Másik kedvenc kocsmánk a ballonkabátos nyomozót témának felhasználó Café Colombo , közvetlenül a Nemzeti Nyomozó Iroda szomszédságában az Aradi utcában rejtőzködik a Terror Házát is megjárt turista elől. A szolgálati idejüket elütő, éhes zsaruk központi helye ez. Nekik kedvez ebédre a hétköznaponkénti menükínálat (szintén pár százasért), majd a műszak utáni kikapcsolódást teszi teljessé a frissen csapolt cseh sörök, és a könnyű valamint súlyos testi sértések kínálata. Nagyon éhesen érkeztünk, ezért kicsit meggyötört minket a majdnem 40 perces várakozás, de megérte mert nem csak Colombo, hanem a mi kabátunk is foltos lett Luigi kedvenc batyujától és Mrs. Colombo borzalmacskájától. Méltó módon emlékeztünk itt meg a nagy kedvenc, pár napja elhunyt Peter Falk-ról.
Esténk utolsó színhelye a Nagymező utcában található Mai Manó Kavézó volt. Az utcán üldögélve egy-egy pohár rosé társaságában pár pillanatra Párizsban éreztük magunkat. Az Operettből hömpölygött a tömeg, szemben a Moulen Rouge, igazi nyár illat a levegőben (Dublinban sosincs nyár illat...) Kell ennél több egy turistának? :-)
2011. július 3., vasárnap
Egy új korszak hajnalán
Gyermekkori barátnőm, Orsi leánybúcsúját tartottuk meg a hétvégén. A buli igen jól sikerült, és bár rajtunk kívül aznap este még legalább 4 lánycsapat szervezett hasonlót, (ebből 2 csak az étteremben a melletünk lévő szomszédos asztaloknál!) kedvünket ez nem szegte és nagy elánnal vetettük bele magunkat a pesti éjszakába. Vacsoránk színhelye a budai Menta Terasz volt. Az éttermet akár még ajánlanám is, könnyű megközelíthetősége, kellemes atmoszférája (több belső terem, kerti lounge szekció, tágas terek) és viszonylag elfogadható menüje okán (grillezett füstölt gomolyát ettem, puffasztott búzával, balzsamos meggyel, salátaágyon...a Menzában jobban csinálják) a személyzet hozzáállása és arroganciája viszont egyértelműen a ,nem jövünk ide többet' lista élére helyezi a középárkategóriás, és 15%-os szervízdíjjal operáló Mentát. Egy lánybúcsú nem az igazi torta nélkül, azonban az ilyen alkalmakra szánt, hagyományosan perverz verziót elcsépeltnek tartottam, így Orsi vőlegénye, Péter vizilabás múltja lett marcipánba varázsolva. A tortát kedves ismerősöm, Pixie Pie készítette hatalmas profizmussal. (Blogját mindenkinek ajánlom!) A hosszasabb utazgatás miatt sajnos megborultak benne a figurák és a vizilabdás fiúk keze-lába szanaszét repült a dobozban, de az étteremben hidegre tettük a marcipánokat és saját magunk próbáltuk menteni a menthetőt. Sajnos így sem nyerte vissza eredeti formáját, de még így is nagy meglepetés volt, és bár a vőlegény, Péter figurájának az est vége felé rejtélyes módon nyoma veszett, a medencéből repetázva csillapítottuk marcipán iránti mohó éhségünket. A buli a Holdudvarban reggel 6-ig tartott, amikoris aggódó férjeink kérdőjelekkel teli sms hegyei visszaröpítettek minket a valóságba és taxin szárnyaltuk haza a családhoz:)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)